Mennyire közös a Közös Agrárpolitika?

Az Európai Bizottság Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Főigazgatósága a Közös Agrárpolitika (KAP) aktuális reformján dolgozik. A Levegő Munkacsoport egy kérdőívet töltött ki a KAP-ról egy kommunikációs iroda felkérésére.

A felkérésben ez állt: „A Közös Agrárpolitikát az 1950-es években hívták életre, és a 2003-as módosítás után az Unió bővülésével újabb reform vált szükségessé. A reform célja, hogy 2013–2020-as időszakban az agrárpolitika hozzájáruljon a környezetvédelemhez, igazságosabb legyen a forráselosztás, valamint a termelők hatékonyabban képviselhessék érdekeiket.”

A kérdőívnek azonban volt egy olyan szépséghibája, amely komoly kételyeket vet fel bennünk a Főigazgatóság – egy uniós szervezettől joggal elvárt – semlegességével kapcsolatban. A kérdésekre felkínált válaszok ugyanis csak a most érvényes agrárpolitika kisebb módosításairól szóltak. Az agrárpolitika alapfilozófiája – amelyet még a második világháborút követő élelmiszerhiány idején dolgoztak ki és fogadtak el az alapító tagországok – maradt a régi. Az elmúlt hatvan év alatt azonban hatalmas változások mentek végbe a világban és az EU-ban. A régi gyakorlat sokáig eredményes maradt, mivel sikerült az élelmiszerhiányt megszüntetni, sőt Európa jelentős exportot is le tudott bonyolítani. Később azonban az agrárpolitika hátrányos hatásai is jelentkeztek, többek között a túltermelési válságok sorozatában (például az eladatlan vajkészletek felhalmozódásában), aminek egyik fő oka az volt, hogy a támogatások – függetlenül a kereslettől – a termelés folyamatos növelésére ösztönöztek. A nagy hatékonyságú technokrata irányzat, az intenzív, „iparosított” mezőgazdaság egyre jobban kiszorította a természetközeli megoldásokat, valamint a mezőgazdaságban tevékenykedőket. A városban élők eleinte ennek haszonélvezői voltak. A piaci védővámok feloldásával és a termelés közvetlen támogatásával lényegesen csökkent az élelmiszerek ára, és az áruszállítás rejtett támogatásával olyan termékek is a szerényebb jövedelműek asztalára kerülhettek, amelyekről korábban álmodni sem mertek volna. Mindennek persze megvolt az ára: az EU közös költségvetésének majdnem a felét az agrárium kapta, és a természeti erőforrások felhasználásában, elsősorban az energia- és vízfogyasztásban is meghaladta az ipar fogyasztását, ennek összes káros környezeti hatásaival. Egyebek mellett nemcsak az állatvédők tiltakoztak egyre erősebben az „állattalan” tenyésztési körülmények miatt, de a sok – gyakran ellenőrizetlen hatású – vegyszer használata, az élelmiszerekben visszamaradó szermaradványok már súlyos népegészségügyi problémákat is felvetettek.
Az EU utóbbi két bővítése során több, kedvező természeti adottságokkal és hagyományosan erős mezőgazdasággal rendelkező ország került a tagok közé (Magyarország, Lengyelország, valamint Bulgária és Románia). A politikai alkuk, a régebbi tagállamok jobb érdekérvényesítése következtében azonban az új belépők éveken át csak a töredékét kapták az agrártámogatásoknak. Emellett pedig kötelezettséget kellett vállalniuk arra, hogy az esetlegesen kedvezőbb termelési körülményeiket (olcsóbb munkaerő, jobb és olcsóbb termőföld, kedvezőbb éghajlat) nem fogják kihasználni a régi tagállamok rovására: vállalniuk kellett, hogy az egyes termékekből csak egy engedélyezett mennyiséget (kvótát) fognak előállítani. 2014-re azonban a támogatási különbségek megszűnnek a régiek és az újak között.
2010-ben az EU 55 milliárd eurót költött agrártámogatásokra. A támogatást elnyerők többségéről és a kiosztott összegek nagy részéről azonban nem kapnak tájékoztatást az Unió állampolgárai, holott a pénz az ő adójukból származik. A luxemburgi bíróság ugyanis úgy döntött, hogy természetes személyek személyiségi jogait sértené az adatok nyilvánosságra hozása, és ez előbbre való, mint a közpénzek elosztásának nyilvánossága. Így viszont különösen mostanában, amikor az élelmiszerárak egyre emelkednek, felmerülhet az emberekben, hogy az adóikat megfelelően osztja-e el az EU. Nem járnának-e jobban, ha ezt a hatalmas összeget másra fordítanák, és valódi versenyhelyzet alakulna ki, amelyben minden szereplő megfizeti az okozott környezeti és társadalmi kár költségeit?

Érthetetlen, hogy az Európai Bizottság agrártárcája miért nem kíván valós alternatívákat kidolgozni a közös agrárpolitika reformjára. Elképzelhető természetesen, hogy az Európai Parlament, illetve az ennél erősebb Európai Tanács az alternatívák közül a meglevő gyakorlat kozmetikázását választaná, mivel olyanok a politikai erőviszonyok. Azonban nem elegáns dolog, hogy meg sem kísérelik valódi reformok felvázolását és az ezekkel kapcsolatos vélemények megismerését.
Néhány gondolat a hiányolt szemléletváltással kapcsolatban:

  1. Valóban indokolt-e az uniós költségvetés közel 40 százalékát az agráriumra költeni? Ennek az összegnek a tervek szerint továbbra is csak egy része menne a piaci körülmények között meg nem térülő természet- és tájvédelmi munkálatokra, ökologikus gazdálkodásra, munkahelyek megőrzésére. A többi továbbra is földalapú, illetve termelési támogatás maradna, holott a nagybirtokoknak, részvénytársaságoknak, multinacionális élelmiszer-feldolgozó cégeknek piaci viszonyok között is meg kellene tudni élniük.
  2. A világháborút követő élelmiszer-válság és a hidegháború idején indokolt volt a mezőgazdasági termelés a kevésbé alkalmas területeken is. Az új belépőkkel az EU hatalmas, kedvező adottságú területekkel gazdagodott. Miért nem tűz ki az EU kötelező célokat a természeti erőforrások megóvására, a globális éghajlatváltozás fékezésére az agráriumon belül? Óriási tartalékok lennének az említett víz- és energiatakarékosságra, a foglalkoztatás növelésére. Igaz, hogy a kedvezőtlen adottságú területek ennek kapcsán hátrányba kerülnének. Viszont a természeti és kulturális örökségünk megóvása és fejlesztése is ezen az úton haladva lenne megvalósítható az EU egész területén.
  3. Az EU előrejelzései szerint 2020-ban a lakosság 80 százaléka fog városban vagy városias területen élni. E folyamat már az 1950-es években felgyorsult, és a korábbi agrárpolitikák nemhogy nem fékezték, hanem éppenséggel felgyorsították ezt. Nem lenne-e kívánatos az urbanizáció fékezése – közvetve – egy korszerűbb agrárpolitikán keresztül is?

Beliczay Erzsébet
a Levegő Munkacsoport elnökhelyettese

Hírfigyelő