Globális éghajlatváltozás – ahogyan James E. Hansen látja

1. kép: James Hansen. Forrás: http://www.news.cornell.edu/stories/April10/HansenPrewrite.html

 

A Cornell Egyetem (Ithaca, New York állam) Fulbright ösztöndíjasaként (Hubert H. Humphrey program) 2010 áprilisában egy munkaebéden vettem részt James Hansen klimatológussal. Hansen az Amerikai Űrkutatási Hivatal, a NASA New York-i Goddard Űrkutatóintézetének vezetőjeként hosszú ideje az éghajlatváltozást kutatja. Azon kevés amerikai kutató közé tartozik, akik már a 80-as évek elején megkongatták a vészharangot. Néhány forrás szerint 1998-ban megváltoztatta a véleményét a NASA fenyegetésére, és még 2006-ban is volt olyan eset, amikor nem engedték a nyilvánosság előtt nyilatkozni a globális felmelegedésről. Viszont ugyanebben az évben a Time magazin a világ 100 legbefolyásosabb embere között említette.

A munkaebédünket követően Hansen három előadását is végighallgattam, amelyeket a következő gondolatokkal nyitott meg:

“Egyre nagyobb a szakadék aközött, hogy a tudomány mit tud a globális éghajlatváltozásról, valamint a közvélemény és a döntéshozók tájékozottsága között. Létezik egy nemes és egyszerű megközelítés, amely serkenti a gazdaságot, fokozatosan megszabadít a fosszilis tüzelőanyag-függőségünktől és stablilizálja a globális éghajlatot. Azonban ez azt feltételezi, hogy a közérdeket a Wall Street és a fosszilis ipar érdekei fölé kell helyezni. Sajnos azonban a Washington és a Wall Street, valamint a Kongresszus és a lobbisták közötti csapóajtó félresöpri a közjót. Így tehát Kínától kölcsönzünk, Szaúd-Arábiának pénzt küldünk, a gyermekeink zsebébe pedig berakjuk a »tartozom neked« cédulákat. Itt az idő, hogy üzenjünk Washingtonnak!”

Egyszerű meglátások

A nemes és egyszerű megközelítéshez és a következő lépés megtételéhez látni kell a vizsgált probléma alapvető összefüggéseit, és akkor kiderül, milyen egyszerű is a kérdés. Hatvanöt millió évvel ezelőtt India még a Csendes-óceán déli részén úszott és évi 20 centiméteres sebességgel közeledett a Himalája felé. Ezalatt a légkör szén-dioxid tartalma folyamatosan nőtt a különböző geológiai folyamatoknak köszönhetően. Ötven millió éve a Föld egy forró katlan volt. Alaszkában alligátorok úszkáltak. A szén-dioxid légköri koncentrációja háromszorosa (1000 ppm) volt a jelenleginek (380-390 ppm), az óceánok átlaghőmérséklete 30°C volt (jelenleg 0°C)1, bár akkoriban a légkör összetétele is teljesen más volt. Indiának a Himalájával történt ütközése óta bolygónk folyamatosan csak hűl. Ezzel kapcsolatban egy fontos összefüggésre hívta fel a klimatológus a figyelmet. Igaz, hogy a természet hatalmas változásokat idéz elő, de ezen változások üteme általában nagyon lassú. Az emberiség évente 2 ppm-mel növeli a légkör szén-dioxid koncentrációját, ami 20.000-szer gyorsabb, mint a geológiai folyamatok sebessége, amely 0,00001 ppm/év. Azaz jelenleg az emberiség irányítja az éghajlatváltozást. A jégkorszakok során a tengerszint több mint 100 méterrel alacsonyabb volt, mint jelenleg, mivel a víz nagy része jég formájában volt jelen. Tehát a természet által előidézett változások valóban nagyok, de általában lényegesen lassabbak, mint azok, amelyeket az ember okoz. Példaként felhozta a fenyőbogarak sarkvidéki megjelenését, amelyre a természet minden bizonnyal reagálni fog. Előbb-utóbb új fafajok fognak elterjedni azokon a területeken, ahol felbukkant a fenyőbogár, azonban ez egy lassú folyamat, míg a hatás, amelyre reagálnak túl gyors.

2. kép: James Hansen, Cornell Egyetem, http://news.cornell.edu/stories/2010/04/climatologist-james-hansen-delivers-iscol-lecture

Hansen véleménye szerint az éghajlatváltozás hatásainak még a felét sem tapasztaltuk meg. A melegedés nagy része még csak most következik, és még akkor sem szűnik meg, ha mostantól nem bocsátunk több szén-dioxidot a légkörbe, mivel a szén-dioxid-szint és a hőmérséklet növekedése között akár néhány évszázados eltérés is lehet. Fontos továbbá a légkör aeroszol-, szulfát- és szervesanyag-tartalmának a mérése is, mivel ezek a hőmérséklet-növekedését esetenként ellensúlyozzák (más vonatkozásban pedig felgyorsíthatják).

Fordul a kocka?

Hansen szerint a globális éghajlati fordulópont, amely után a felmelegedés már megállíthatatlan, hamarosan bekövetkezik. 2000-ben még a 450 ppm-es fordulópont mellett érvelt, azonban mára belátta, hogy ez a szint túl magas, és mire azt elérjük, a sarki jégmezők eltűnnek. Jelenleg már a NASA álláspontja is az, hogy az optimális szint 350 ppm lenne. 2009-ben megjelent első könyvében (Storms of My Grandchildren – Az unokáim viharai) Hansen ennek ellenére optimista hangot üt meg: a katasztrófa elkerülhető az üvegházhatású gázok azonnali és radikális csökkentésével.

A NASA műholdas gravitációs vizsgálatai szerint (amely az esős évszakok utáni talajnedvességet méri) a sarki jégtakarók évről évre 30-40 százalékkal jobban elolvadnak a nyár végére, mint évtizedekkel ezelőtt. Az Északi-sark 2000-től 2005-ig évi 75 köbkilométert, 2005-től 2010-ig évi 150 köbkilométert, míg Grönland 2000-től 2005-ig évi 150 köbkilométert, 2005-től 2010-ig évi 250 köbkilométert veszített össztérfogatából. Az óceánok savasodnak a légköri szén-dioxid növekedése és vízbe oldódása miatt, ami egyben a tengeri állatok szén-hidrát vázát is gyengíti, roncsolja. Mindeközben a tengerek melegedésével egyre több szén-dioxid jut vissza a légkörbe.

Viszont a globális tendenciák nem fordíthatók le egy az egyben a helyi szintre. A szélsőségek pedig csak fokozódni fognak a felmelegedéssel. Számos népszerűsítő beszédében Hansen egy dobókockával illusztrálta a melegebb évszakok arányának növekedését. Míg néhány évtizede a dobókocka három oldala piros, három oldala kék volt (jelezve a meleg és hideg évszakok egyenletes eloszlását), addigra ez a két szín aránya ma már négy a kettőhöz. Az elmúlt tél meglehetősen zord volt. E szélsőséget illetően Hansen a Sarkvidéki Izolációs Index (Arctic Isolation Index) szerepére hívja fel a figyelmet. Ha negatív az index értéke, magas a légnyomás a sarkvidéken, gyengébbek a zonális szelek, és az alacsonyabb égövön hidegebb a tél. Pozitív indexérték esetén az erős zonális szelek a hideget a sarkvidékeken tartják. 1970 óta nem volt ilyen hideg telünk, ami azt is mutatja, hogy ez nem egy trend része, csak a felmelegedés állandó iránya mutat variabilitást.

Adót a kvótakereskedelem helyett!

Jelenleg a fosszilis tüzelőanyagok adják az emberiség által használt energiaforrások túlnyomó részét. Ha fokozatosan ki akarjuk vonni a fosszilis tüzelőanyagokat a forgalomból, meg kell őket adóztatni. Csak így lehet elmozdulni a megújuló energiaforrások és az energiahatékonyság felé. A kvótakereskedelem helyett a díj és osztalék (fee and dividend) rendszert támogatja, amely szerinte jóval hatékonyabb az EU-ban alkalmazott kvótarendszerhez képest (ami szerinte alapvetően egy nem jól működő rendszer). A kvótakereskedelem csak akkor lehet hatékony, ha megemeli a fosszilis energiahordozók, köztük az üzemanyagok árát. Viszont az emisszió-kereskedelem egy olyan rendszer, amelyet bankok terveztek meg, és amelyek nem hatékonyak az árnövelésben.

A kivetett adó mértékét meghatározza az elérni kívánt kibocsátási szint. Az adó mértéke évről évre növekedne. 2020-ra akár 1 dollárral is megemelkedhetne egy gallon üzemanyag ára (vagyis literenként körülbelül 60 forinttal), ami átlagban 30százalékkal csökkentené a fosszilis üzemanyagok használatát. Az így keletkező többlet adóbevételt a a személyi jövedelemadó csökkentésére lehet használni (ami az USA-ban jelentős), vagy 100%-ban zöld csekkek formájában vissza kell osztani a lakosságnak megújuló energia befektetésekre, és hagyni kell, hogy a piac szabályozza e beruházások árát. A kormány közvetítő szerepe ez esetben csak súlyos ártorzító hatású lenne. Sajnos a demokrácia nem úgy működik, mint ahogyan Amerika alapító atyái megálmodták. Mindaddig, amíg a fosszilis tüzelőanyagok ára alacsony, semmi sem ösztönzi az elmozdulást a megújuló energiaforrások felé. A karbonadót a fosszilis energiahordozókat (szén, olaj, gáz) átvevő cégekre szabnák ki, az első tranzakció során körülbelül 150 dollár/tonna értékben. Ez megnövelné az energiaárakat, mindeközben az adóalap mennyiséget nem csökkenti a szállítás során jelentkező illékonyság, a későbbi szivárgások, súlyvesztések. A 150 dolláros tonnánkénti díj egy gallon (3,78 liter) benzin esetében 1 dollár árnövekedés mellett évi 670 milliárd dollárnyi bevételt jelenthetne az Egyesült Államoknak. Amennyiben ezt 100%-ban visszaosztják zöld csekkek formájában a lakosságnak, ez évi 3000 dollár felnőtt lakosonként. Az összeg csakis zöld beruházásra fordítható a szabad piac elvei alapján. Jelenleg a lakosság 60 százaléka átlagon aluli energiafogyasztású, alacsony jövedelmű réteg. De éppen az alacsonyabb energiafogyasztás miatt alacsonyabb lesz e rétegre háruló teher, viszont a visszaosztott jutalék egyenletes eloszlású, azaz az alacsony jövedelmű réteg viszonylagosan jobban jár.

Hitkérdés az éghajlatváltozás?

Az Egyesült Államokban még jelenleg is nagy a tábora azoknak, akik azt mondják, hogy az emberiségnek nincs szerepe az éghajlatváltozásban. Hansen ezért mostanában különböző keresztyén csoportokkal dolgozik össze annak érdekében, hogy meggyőzze az amerikai konzervatívokat (republikánusok) a klímaváltozás emberi tényezőjéről. Egy kicsit Galilei idejében érzi magát, akire ráerőltették azt a képzetet, hogy a Nap forog a Föld körül. A hit lesöpörte a tudományt az asztalról akkoriban, mint ma is, amikor az éghajlatváltozás is hitkérdés lett.

Kérdésemre, miszerint ismeri-e Miskolczi Ferenc elméletét, amelyet az ausztrál klímaszkeptikusok a zászlajukra tűztek, azt válaszolta, hogy nem is hallott róla, bár Miskolczi a NASA-ban folytatott vizsgálataira építi a koncepcióját. Említette, hogy az Egyesült Államokban az általa “szeméttudománynak” nevezett elméleteket, amelyeknek általában a legfőbb érve az, hogy még senki sem cáfolta meg őket (ami természetesen nem egyenes bizonyítéka a hipotézis igazának), az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia igazolja vagy megerősíti mielőtt elfogadott kutatási eredményként említhető.

Kína válasza

A Koppenhágai Klímacsúccsal kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy egyértelmű, hogy ezt a kérdést nem a 192 országnak, hanem az Egyesült Államoknak és Kínának kell megoldania. Nekik kell leülniük egy asztalhoz. Megdöbbentő volt Hansen érvelése Kínával kapcsolatban. Számos, Vietnámhoz és Hollandiához hasonló, tengerszint-magasságon élő nép mellett Kína lakosságából 300 millióan élnek ilyen veszélyeztetett zónában. Bár manapság már közhellyé vált a környezetvédők kampánybeszédeinek nyitómondata, miszerint Kína naponta épít egy szénerőművet, a helyzet azért ennél egy kicsit árnyaltabb. Kínának addig nem érdeke csatlakoznia a világ kvótakereskedelmi rendszeréhez, amíg az egy főre eső szén-dioxid-kibocsátása nem közelíti meg a világátlagot (jelenleg annak csupán 1/10-e). Hansen szerint Kína jelenleg nagyon jó úton halad, és bíztató változások előtt áll. Számukra a csatlakozás helyett nagyobb értelme van a zöld energia felé való elmozdulásnak, amelyet nemcsak a kormányintézkedések, de az erős légszennyezett miatti városi lakossági felháborodások is sürgetnek. Mindkét irány ugyanazon hosszú távú megoldás felé mozdította el az országot.

Két évtizede Hansen még nem lelkesedett a nukleáris energia iránt, viszont be kellett látnia, hogy India és Kína esetében a megújuló energiaforrások nem jelentenek teljes körű megoldást rövid távon a jelenlegi technológia megoldatlan kérdései miatt. A szén fokozatos kivonása csak a nukleáris reaktorok számának növelése mellett ésszerűsíthető. Kína amúgy jelenleg 24 nukleáris reaktort épít. Hansen bízik a következő, negyedik generációs reaktorokban, amelyek biztosítják a nukleáris üzemanyagkészletek (amelyek kimeríthetetlen forrásnak számítanak) hatékony energetikai hasznosítását (99% a jelenlegi 1% helyett), ami egyben a nagy aktivitású radioaktív hulladékok mennyiségét is csökkenti. Az Egyesült Államok kormányzata 2000-ben kezdeményezte olyan új típusú, negyedik generációs atomerőművek kifejlesztését, amelyek 2025–2030 körül állhatnak üzembe, viszont a Clinton kormány leállította a kutatásokat, amelyet Hansen nem helyeselt.

Az erdőirtások megakadályozásában, mint a szén-dioxid elnyeletését fokozó intézkedésben nem lát perspektívát. Ha egy helyen meg is akadályozható az erdők letarolása, valahol máshol fog megtörténni. Hasonlóan kétkedően nyilatkozott a szén-dioxidot tároló, földbe injektáló módszerekről, amelyek rendkívül költségesek, és csak legitimizálják a fosszilis energiaforrások kitermelését. A partmenti olajfúrásokat is elítélte, hiszen a cél a szén és az olajfüggőségünk csökkentése kellene hogy legyen.

Kérdésemre, miszerint hogyan készülhet fel a lakosság és személy szerint ő is arra, hogy az emberiség okozta súlyos éghajlatváltozás miatt akár meg is halhatunk, a válasza az volt, hogy valószínűleg nem fogunk meghalni, és e kérdést illetően inkább a pszichológiai teher nagy: a gyermekeinknek átnyújtott és kiegyenlítésre váró számla lelki terhe. De a legnagyobb hibának azt tartja, hogy nem vagyunk jó sáfárai a természetnek. Lenézzük a többi fajt, pedig az emberiség további létezése a biológiai sokféleség megmaradása nélkül nem valószínű.

3. kép: Santa Barbara olajszennyezés (1969).
Forras:http://owcnblog.files.wordpress.com/2009/04/oiled-child.jpg

Beszélgetésünk végkicsengése pozitív volt. Bár számos véleménye váratlan volt, azért egy dologban egyetértettünk, miszerint globális megközelítésre van szükség az izolált problémamegoldás helyett. Az, hogy egy helyen érintetlenül hagyjuk a természetet, míg más helyen kizsigereljük, nem oldja meg a problémákat, csak exportálja azokat, ami még súlyosabb globális problémákhoz vezethet. Az Obama kormányzatot illetően azt nyilatkozta, hogy közel van a probléma teljes megértéséhez és megoldásához, de lehet, hogy nem fog jelentős eredményeket elérni. A jelenlegi olajkatasztrófa nagy tanulság. Santa Barbara (1969), Exxon Valdez2 (1989), valamint az oroszországi Pecsora olajtragédiája után a Mexikói-öbölben történt olajszennyezés komoly leckét ad a fosszilis energiafüggőség mellékhatásairól.

 

Anchorage, Alaszka, 2010. május 28.

Botos Barbara
Institute of the North

1 Az óceán víze – a magas sótartalom miatt – csak körülbelül mínusz 2°C-on fagy meg.

2 A kaliforniai Santa Barbaránál történt az első hatalmas tengeri olajkatasztrófa még 1969-ben. Az Exxon Valdez egy olajszállító tankhajó neve, melyek 1989-ben a Prince William-szorosnál (Alaszka) szenvedett balesetet: a 211 ezer tonnás óriás megfeneklett a Bligh Reef zátonyain és a hajóból 50 millió liter nyersolaj került a tengerbe, minden idők egyik legnagyobb környezeti katasztrófáját idézve elő. A Komi Köztársaságban a Pecsora folyóba pedig a becslések szerint közel 100 millió tonna olaj folyt be egy baleset következtében 1994-ben.

Hírfigyelő